2011. április 19., kedd

www.miértéppen.hu/vállalkozás


Itthon. Nem szükséges minden lefekvés előtt az ágy alá benéznem, mert nem valószínű, hogy pókot, csótányt, vagy ahogy egyszer előfordult, patkányt találok alatta. A csapvíz iható, a wc papírt nem kell külön szemetes kosárba gyűjteni, mert nem dugítja el a csatornarendszert. Az ülőke fonákját nem használják a rovarok plázás padnak, hogy azon ücsörögjenek. A zöldség – gyümölcs átalakult egy ketyegő betegségbombából mosandó zöldséggé és gyümölccsé.

Ellenben itthon a zoknit jól kell kiválasztanom, hogy az passzoljon a gatyához, ami passzoljon a cipőhöz, ami menjen a kabáthoz. A kabát ne legyen vékony, de túl vastag se áprilisban… Már tíz perce bámulom a zokni halmot és kiver a víz!
Az életünk könnyebb, nehezebb is lett mióta itthon vagyunk Esztivel. Édesanyám esküvőjére érkeztünk március közepén, és az első két hét annak rendje és módja szerint családi foglalatosságokkal telt, no meg egy kis pakolással: itthon is összebútoroztunk egy lakásba. Majd kettőt pislogtunk és Eszti már régi-új munkahelyén találta magát, nyakig munkában, én pedig ízlelgettem, és még mindig ízlelgetem, hogy milyen is szabad embernek lenni.

Történt ugyanis, hogy eldöntöttem: vállalkozó leszek. Mielőtt szuicid hajlamra gyanakodtok, engedjétek meg, hogy elmondjam: közel tíz éve vállalkozni akarok, csak eddig gyáva voltam hozzá. Majd mos… ost is gyáva vagyok, de menni fog. Mennie kell. Biztos a karmám (nyomja is a bütykömet), de az előző három munkahelyemen, az elmúlt hét évben, rossz vezetők rossz döntéseit, örökös kapocsként a felek között, nekem kellett közvetítenem az általunk - üzletileg vagy civilként - támogatott emberek felé. Magyarul: nekem égett a pofám. Civil vagy multi? Ilyen szempontból egy kutya: emberek vagyunk: önérzetesek és gőgösek. Ebből elegem van. Én empatikus vagyok, emellett olyan okos és annyira ügyes, hogy biztos jobban fogom csinálni, mint a főnökeim!  Annak érdekében, hogy ellentételezzem az ebből fakadó mérhetetlen piaci előnyömet, csinálok egy hülyeséget: blogot írok a vállalkozásom életéről.

Ezt a blogot bezárom (tudom-tudom, óriási fájdalom nekem is ezt a RENGETEG post-ot itt hagyni...), az újat itt találhatjátok: egyvallalkozaskronikaja.wordpress.com. Ezen kisvállalkozói mindennapokról szeretnék írni, röviden és velősen, közönséges naplóként. Mindig nagyon fontos volt a visszajelzésetek, remélem, velem tartotok, figyelemmel követitek az új blogot, és hozzászóltok a témákhoz.

Mielőtt elköszönnék itt… még egy dolog. Mivel még nem folytak be vállalkozás milliárdjaim (pedig nemsokára), khmer hakniba kezdek. Alacsony díjazásért művházakba, klubokba, stb. mennék szívesen előadni. Akinek eszébe jut egy jó hely, amit megkereshetnék, esetleg tudja, kit érdemes keresni, előre is köszönöm, ha szól. Íme itt egy flyer, amit ennek népszerűsítésére készítettem. Jpeg-ben el tudom küldeni bárkinek.

Üdv és köszi, andris

 

2011. február 14., hétfő

Még boldogabb új évet!

Tegnap "lakás kiadó" hirdetésekkel rohangáltam délután keresztül-kasul a városban. Utódot keresünk a kecónkba, hogy visszakapjuk a kauciót, ugyanis megyünk haza március közepén - ezúttal véglegesen! Ahogy betértem a törzshelyeinkre, boltokba, hotelek kávézójába, barátok bárjaiba és szállóiba, ahogy elmagyaráztam az ismerősöknek, hogy megyünk, megint azt éreztem, hogy van itt egy életem, és történetem, ami Kambodzsához kötődik. Nem különösebben fényes, se nem kiemelkedő. Senkit nem mentettem meg, semmit nem javítottam meg, nem hagyok magam után nyomot. Viszont sok barátra találtam, akik hiányozni fognak, pontosan úgy, ahogy Ti hiányoztok most, amíg itt vagyok. Jó itt, Sziemreapban is itthon lenni.

Február elején ismét többszörösen új év kezdődött: nem csak a szülinapos Eszti fiatalodott, nem csak a kínai nyúl ugrott elő a bokorból, de 5-én azt is ünnepeltük, hogy egy éve kezdünk új életet, itt Kambodzsában. Az eredmények papíron kiábrándítóak, ám belülről sokat változtam, és a francba, a klisék azért klisék, mert igazak: valahogy most úgy érzem, ezek a változások magamban most sokkal fontosabbak nekem, mint bármi tárgyi vagy karrier dolog. Megyek haza, pénz nélkül, állás nélkül, egy porcikám sem vágyik az álláshirdetések nyálazására és a lélekölő magyar gazdaságpolitikára, az alkotmányozó nyugdíj-audinyolcas lázározásra, de mégis, most még innen máshol vannak a hangsúlyok a fejemben, és úgy érzem addig minden rendben, amíg ezek a hangsúlyok megmaradnak.

Február közepe van. Vajon mi fut át majd az agyunkon szilveszter este?


2011. január 2., vasárnap

Eredet

Boldog új évet!

Ez egy rendhagyó év vége volt, így, 30-32 C fokban. December közepén a karácsonyi készülődés inkább mókásnak hatott, ám mikor eljött 24-e, igencsak nehezen éltük bele magunkat az ünneplésbe.  Sokakkal ellentétben én nem vagyok karácsonyi hangulat ellenes, pedig ez ma már szinte "trendi", nem szidom a kereskedőket jó előre októberben, hogy novemberben már kiteszik a díszleteket. Nagyon jó érzések kötődnek a karácsonyhoz a gyerekkoromból, így mindig hálás vagyok ezekért a díszletekért. Esztivel mi is beleadtunk apait, anyait: mivel a műfenyőt szemtelenül drágán adták a városban, az egész lakásban karácsonyfa díszek lógnak. Ahova lehetett, akasztottunk valamit.

Sokat segített, hogy másnap, 25-én, amerikai módra egy baráti társaságba mentünk "bulizni". Nagyon jó hangulat volt, kapott tőlünk a bagázs egy hatalmas adag finom paprikás krumplit. A főzés közben persze folyt az alkohol.

Sziemreap közepesen apró városának lüktető ere, origója és motorja a Kocsma (vagy más néven Bár) utca, mely egy 200 m hosszú összefüggő étteremhalmaz. A szilvesztert itt töltöttük, amolyan utcabálosan. Állati jó volt a hangulat, mindenki mindenkinek a barátja volt 2-3 órára. Imádom! Bárkit leszólíthatsz, bárkivel koccinthatsz, bárkivel készíthetsz lökött fotót, bárkit megviccelhetsz, mindenki benne van a játékban. Mint egy nagy óvoda. Lépni alig bírtunk, nem hallottuk egymást, de nagyon jól éreztük magunkat. Párszor megfürödtünk mások sörében, sokszor elcsentünk BUÉK kalapokat, hogy aztán továbbadjuk másnak, és rengetegszer koccintottunk, ittunk egymás egészségére. (képek hamarosan)

Elsején henyéltünk egy nagyot, mert vasárnap már munkanap, és megnéztük az Eredet (Inception) c. filmet. Állatira tetszett, de ahogy az lenni szokott, egy óra után az élt bennem tovább a filmből, amit az én kis életemre vonatkoztatni tudtam. A főhős a filmben álmok (különböző világok) között ugrál, én viszont a két életem, az otthoni magyar és az itt kinti között ingázok, ritkán fizikai, gyakrabban lelki értelemben.

Ismét rádöbbentem, milyen jól éreztem magam otthon nemrég, és hogy milyen mélyen gyökerezik bennem az otthoni élet minden darabja. A nyilvánvalótól a legapróbb részletekig. Emellett, kezd kialakulni egy valódi érzelmi kötődésem Sziemreaphoz - nem csak a helyhez, mint inkább az itteni életemhez, a barátokhoz, a hangulathoz, az ízek, illatok kavalkádjához.

Egyre nehezebb megélni ezt a kettősséget, mintha két nőt szeretnék egyszerre és bár nem kétség, hogy ki lesz a befutó, mégis mindegyiknek saját helye van és lesz a szívemben, ami nem megosztható.

Még egyszer, boldog új évet!

2010. december 19., vasárnap

Nyaralás

Innen ennek tűnik az elmúlt egy hónap, amit otthon töltöttünk. Sziemreapba érve újra elöntött minket a munka, 5.5-6 nap az itteni munkahét. Sebaj, azért még így is érezzük, hogy jó nekünk.

Nagyon jól éreztem magam otthon. Mondanám, hogy mintha el sem jöttem volna, de ez csak részben igaz: a családdal, barátokkal ugyanott vettük fel a fonalat, de az általános nyomasztó rossz érzés, amit februárban éreztem magammal és az otthoni életemmel kapcsolatban, eltűnt, és - bár vártam, hogy felbukkan két nap után - nem jött vissza. Még akkor sem, amikor négyeshatoson a Blahánál a részeg fickó balhéra éhezve kereste a tekintetemet (lélekben igazán akkor éreztem: itthon vagyok).

Valahogy erőlködés nélkül sikerült végig optimistának maradnom, és ez meglepett, nem rám vall. Kambodzsa jó hatása nem tart ki egy hónapig, valami megváltozott bennem. De kár is ezt cizellálni, majd ha megérik az érzés.

Akivel tudtam találkozni, nagyon köszönöm az időtöket, tudom, hogy az év végi hajtásban mindenkinek kevés van, mégis úgy alakítottátok, hogy tudjunk találkozni. Akivel nem sikerült összefutni, mindent bepótolunk márciusban, ígérem!

2010. december 15., szerda

Pálmafa karácsonyi díszkivilágításban

Erre érkeztünk vissza Kambodzsába tegnap. Az elmúlt egy hónapot otthon töltöttük, ezalatt meglepően sokat változott Sziemreap, hogy a legfontosabbat említsem, a mexikóiban a sör korsóját megemelték százról százötvenre. Az élet kegyetlen.

Számtalan mesélni valóm van a vissza utunkról és az otthoni időszakról, de megállom, hogy a nyakatokba zúdítsam őket. Késő van, és holnap korán kezdődik a munka. Hétvégén mindenről beszámolok.

Hallom, otthon esik a hó megint. Jó szánkózást!

2010. április 11., vasárnap

Számomra az újdonság erejével hat, hogy a khmer fővárosba is megérkezett az autópiszterkálás jelensége, az az a kocsik kéretlen tisztogatása a piros lámpánál. Khmer kollégánk, aki élete második útján volt Pnompenben, megdöbbent arccal meredt a kereszteződésben a digitális visszaszámlálóra. Sziemreap kicsi városában legfeljebb 35 másodpercet kell vesztegelni, ám a főváros két hatalmas sugárútja, a Monivong és Szihanuk bulvárd, sarkán akár 95 másodpercnyi ujjdobolás is kijut a kormánynak, mire megkapjuk a várva várt zöld jelzést. Ezt használja ki az utca fia és lánya, mikor tollseprűvel nekilát eltávolítani az út porát az autóról. Felszisszenek, pesti reflex. Elképzelem, ahogy a seprű mögül előkerül egy éles kavics, amivel a nem kért szolgáltatást követő nemfizetést köszöni meg a nyolcéves-forma kislány a karosszériának, de szerencsére megúszom a bónuszt.
Eltöprengek egy percre, jogosak-e az otthoni beidegződések. Levakarhatatlan kéregetők, koldusok, képeslap árusok garmadáján kell nap, mint nap átverekednem magam. Megérkezésemkor a pillanat tört része alatt rezisztens lettem az általános nyomorra, hiszen ha eszembe is jut, hogy bárkit megsegítsek, ezt mindig a felismerés követi, miszerint (1) a maffiát támogatom (2) ezzel nem segítek valóban, csak a lelkiismeretemen könnyítek (3) nincs lehetőségem mindenkin segíteni.

Később a rezisztenciám tovább mélyül. Rájövök, hogy a gyerekek az utcán tulajdonképpen jól élnek, hiszen a turistáktól mindig csurran-cseppen valami. A hasuk tele, jól beszélnek angolul, és bár csak hét évesek, de van „állásuk”… Rájövök, hogy messzebb, a figyelemtől távol élőknek súlyosabbak a problémáik. De a csuda vigye el, hát nem néznek ki rosszul ők sem! Rongyosak, koszosak, de vidámak és mosolygósak. Hiszen itt még élnek a hagyományok és szokások, itt még a szegénység összekovácsolja az embereket… Itt zöld a fű és kék az ég, az emberek az erdőbe mennek kiegészítő táplálékért, nem a norbiápdéjtet veszik. Ugye anyu, milyen szép volt, amikor még a nagypapa az erdőbe járt a kökényért, hogy lekvárt főzzünk… Egyem a kis faviskójukat!

Igen, mikor a lakáshitelben, stresszben meggyötört, a kispesti tömött metrón izzadt lelkünk meglátja az itteni falut, az átalakul egy meghitt idillé, mert azt gondoljuk, hogy tudjuk hogyan néz ki a szegénység, és nem akarjuk befogadni, hogy hogyan néz ki valójában. Mi nézzük a félhetes híradót, és ez ahhoz képest bakfitty!

A valóság azonban az, hogy ezek a gyerekek kizárólag azért járnak iskolába, mert ott reggelit kapnak. Valójában, ezt a reggelit egy alapítvány finanszírozza, mert az erre létrehozott világélelmezési program nem tartja hatékonynak, hogy rizst szállítson egy eldugott faluba. Valójában, az iskola után a gyerekek kihajtják a teheneket, és az erdőbe mennek valami ehetőt találni, mert éhesek. Az erdőben rengeteg betegséget szednek össze, és a külföldi segítség előtt nem volt gyógyszer, így évente öt-hat gyerek halt meg a nyolcvan családos faluban. Valójában, az a harmadikos kislány azért nem tudott leülni a padba, mert az édesapja előző este erőszakoskodott vele.

Valójában, az a kéregető, aki mellett elmentem Pnompenben és fél lábára bicegve húzta maga után a zsákot, nem biztos, hogy megéli a napvégét, mikor pedig begyűjthetné a műanyag palackok után járó másfél dollárt, ami a napi megélhetését jelenti. Valójában, az a kislány, aki tegnap a kocsit törölgette, ma már lehet, hogy asztmás tünetekkel van kórházban.

Valójában, januárban a körúti villamos három-négyszer is megtette teljes útját, mielőtt rájöttek volna az utasok, hogy egy halott emberrel utaznak egy légtérben. Egy hajléktalan ember volt.


2010. március 19., péntek

Régóta nem írtam már, elnézést. Gondolatban Eszti blogja mögé bújok, hiszen ő rendszeresen ad hírt, nem csak magáról, de rólunk is. A gond csak az, hogy ha én nem írok, nem hallok felőletek sem. Megjegyzem jogosan, csak épp hiányoztok, így kénytelen vagyok billentyűzetet ragadni.

Nyoma sincs az unalomnak az életünkben itt Sziemreapban. Képzett artista módjára ugrálok a kapcsolati hálókon, mindig lelkesen kutatva a válaszokat az aktuális kérdésekre. Próbálom felfedezni ki csinál valami hasonlót és ráugrom, mint majom a banánra, hogy beszkenneljem mindkét agyféltekéjét. Számtalan jó program van Kambodzsában, érdemes rájuk odafigyelni, és még annál is több értékes ember, akiktől érdemes tanulni.

Kutakodásom tárgya mostanában a mentális segítségnyújtás a falusiaknak. Koh Ker a vörös khmerek utolsó állásainak befolyási övezetébe tartozott, akik egészen a ’90-es évek közepéig (!) aktívak voltak. A faluban élők az elmúlt három évtizedben háborúban vagy annak árnyékában éltek, egyik-másik oldalon. Ezekből személyes traumák születtek, traumákból pedig alkoholizmus, depresszió, családon belüli erőszak, és ami még ennél is fontosabb – ehhez az életformához való ragaszkodás. Miközben átnyálazom az internetet segítségért, kérdezősködök barátoknál, és keresem a szakmai útmutatást feltűnik, hogy ez egy olyan „rossz a szájszagod” téma, tudjátok – amiről mindenki tud, csak te nem. Hirtelen úgy tűnik, megannyian kiokosodtak már a ptsd-k és a pts-k világából, csak neked nem volt nyilvánvaló mit rejtenek ezek a szavak. Hát persze, hogy Kambodzsában mindenkinek poszt traumatikus szindrómája van! Ejtsük a témát, és hogy vannak a gyerekek?

És mégis, szinte minden kő alá be kell néznem, lapul-e ott egy doki, aki tudna tanácsod adni. Civil szervezetek ezrei oktatnak angolt, adnak mikrokölcsönöket, védik a gyerekeket csellengéstől, tanítják az embereket a szappan használatára. De ki segít nekik megvédeni magukat saját maguktól?
Egy apa meghalt a faluban. Súlyos fertőzés kapott a víztől. Sablonos sztori. A lánya is nagyon beteg. A gondoskodás, fehér ember képében, elmagyarázza az anyának, hogy a víztől betegedett meg a család és úgy tudja elkerülni a bajt a jövőben, hogy felforralja a vizet. De akadjon meg a torkodon a pattogatott kukorica, ha ezt moziban nézed, mert az anyának az volt a válasza, hogy „nekem nincs időm vizet forralni.” Koh Ker nyüzsgő életébe vízforralás nem fér bele. Persze, én is tudom, hogy emögött sok minden lapulhat. „A tisztított víztől elgyengülünk, mi kemények akarunk maradni. Miért hallgatnék erre a hülye nemidevalósira, mit tud ez a mi életünkről?” De bármilyen stramm, makacs ember vagy, ha a fél családod épp kihalni készül, teszel valamit ellene. Ha nem, akkor ott mélyebben van a gond.

Valóban, az egész ország poszt traumatikus szindrómában szenved, mégis a fejlesztési szervezetek sokadrangú feladatnak tartják ennek a kezelését. Értem én, hogy nehéz dió, sok időbe telik, macerás, de feltűnő, hogy sok helyen e nélkül egyetlen lehetőséged marad: leülsz a fenekedre és vársz harminc évet. És akkor még mindig jogosan tartasz attól, hogy a gyerekekkel átöröklődtek a beteg viselkedésnormák. Szóval keresem a segítséget, és remélem meg is találom.