Nyaralás

Innen ennek tűnik az elmúlt egy hónap, amit otthon töltöttünk. Sziemreapba érve újra elöntött minket a munka, 5.5-6 nap az itteni munkahét. Sebaj, azért még így is érezzük, hogy jó nekünk.

Nagyon jól éreztem magam otthon. Mondanám, hogy mintha el sem jöttem volna, de ez csak részben igaz: a családdal, barátokkal ugyanott vettük fel a fonalat, de az általános nyomasztó rossz érzés, amit februárban éreztem magammal és az otthoni életemmel kapcsolatban, eltűnt, és - bár vártam, hogy felbukkan két nap után - nem jött vissza. Még akkor sem, amikor négyeshatoson a Blahánál a részeg fickó balhéra éhezve kereste a tekintetemet (lélekben igazán akkor éreztem: itthon vagyok).

Valahogy erőlködés nélkül sikerült végig optimistának maradnom, és ez meglepett, nem rám vall. Kambodzsa jó hatása nem tart ki egy hónapig, valami megváltozott bennem. De kár is ezt cizellálni, majd ha megérik az érzés.

Akivel tudtam találkozni, nagyon köszönöm az időtöket, tudom, hogy az év végi hajtásban mindenkinek kevés van, mégis úgy alakítottátok, hogy tudjunk találkozni. Akivel nem sikerült összefutni, mindent bepótolunk márciusban, ígérem!

Pálmafa karácsonyi díszkivilágításban

Erre érkeztünk vissza Kambodzsába tegnap. Az elmúlt egy hónapot otthon töltöttük, ezalatt meglepően sokat változott Sziemreap, hogy a legfontosabbat említsem, a mexikóiban a sör korsóját megemelték százról százötvenre. Az élet kegyetlen.

Számtalan mesélni valóm van a vissza utunkról és az otthoni időszakról, de megállom, hogy a nyakatokba zúdítsam őket. Késő van, és holnap korán kezdődik a munka. Hétvégén mindenről beszámolok.

Hallom, otthon esik a hó megint. Jó szánkózást!

Számomra az újdonság erejével hat, hogy a khmer fővárosba is megérkezett az autópiszterkálás jelensége, az az a kocsik kéretlen tisztogatása a piros lámpánál. Khmer kollégánk, aki élete második útján volt Pnompenben, megdöbbent arccal meredt a kereszteződésben a digitális visszaszámlálóra. Sziemreap kicsi városában legfeljebb 35 másodpercet kell vesztegelni, ám a főváros két hatalmas sugárútja, a Monivong és Szihanuk bulvárd, sarkán akár 95 másodpercnyi ujjdobolás is kijut a kormánynak, mire megkapjuk a várva várt zöld jelzést. Ezt használja ki az utca fia és lánya, mikor tollseprűvel nekilát eltávolítani az út porát az autóról. Felszisszenek, pesti reflex. Elképzelem, ahogy a seprű mögül előkerül egy éles kavics, amivel a nem kért szolgáltatást követő nemfizetést köszöni meg a nyolcéves-forma kislány a karosszériának, de szerencsére megúszom a bónuszt.

Eltöprengek egy percre, jogosak-e az otthoni beidegződések. Levakarhatatlan kéregetők, koldusok, képeslap árusok garmadáján kell nap, mint nap átverekednem magam. Megérkezésemkor a pillanat tört része alatt rezisztens lettem az általános nyomorra, hiszen ha eszembe is jut, hogy bárkit megsegítsek, ezt mindig a felismerés követi, miszerint (1) a maffiát támogatom (2) ezzel nem segítek valóban, csak a lelkiismeretemen könnyítek (3) nincs lehetőségem mindenkin segíteni.

Később a rezisztenciám tovább mélyül. Rájövök, hogy a gyerekek az utcán tulajdonképpen jól élnek, hiszen a turistáktól mindig csurran-cseppen valami. A hasuk tele, jól beszélnek angolul, és bár csak hét évesek, de van „állásuk”… Rájövök, hogy messzebb, a figyelemtől távol élőknek súlyosabbak a problémáik. De a csuda vigye el, hát nem néznek ki rosszul ők sem! Rongyosak, koszosak, de vidámak és mosolygósak. Hiszen itt még élnek a hagyományok és szokások, itt még a szegénység összekovácsolja az embereket… Itt zöld a fű és kék az ég, az emberek az erdőbe mennek kiegészítő táplálékért, nem a norbiápdéjtet veszik. Ugye anyu, milyen szép volt, amikor még a nagypapa az erdőbe járt a kökényért, hogy lekvárt főzzünk… Egyem a kis faviskójukat!

Igen, mikor a lakáshitelben, stresszben meggyötört, a kispesti tömött metrón izzadt lelkünk meglátja az itteni falut, az átalakul egy meghitt idillé, mert azt gondoljuk, hogy tudjuk hogyan néz ki a szegénység, és nem akarjuk befogadni, hogy hogyan néz ki valójában. Mi nézzük a félhetes híradót, és ez ahhoz képest bakfitty!

A valóság azonban az, hogy ezek a gyerekek kizárólag azért járnak iskolába, mert ott reggelit kapnak. Valójában, ezt a reggelit egy alapítvány finanszírozza, mert az erre létrehozott világélelmezési program nem tartja hatékonynak, hogy rizst szállítson egy eldugott faluba. Valójában, az iskola után a gyerekek kihajtják a teheneket, és az erdőbe mennek valami ehetőt találni, mert éhesek. Az erdőben rengeteg betegséget szednek össze, és a külföldi segítség előtt nem volt gyógyszer, így évente öt-hat gyerek halt meg a nyolcvan családos faluban. Valójában, az a harmadikos kislány azért nem tudott leülni a padba, mert az édesapja előző este erőszakoskodott vele.

Valójában, az a kéregető, aki mellett elmentem Pnompenben és fél lábára bicegve húzta maga után a zsákot, nem biztos, hogy megéli a napvégét, mikor pedig begyűjthetné a műanyag palackok után járó másfél dollárt, ami a napi megélhetését jelenti. Valójában, az a kislány, aki tegnap a kocsit törölgette, ma már lehet, hogy asztmás tünetekkel van kórházban.

Valójában, januárban a körúti villamos három-négyszer is megtette teljes útját, mielőtt rájöttek volna az utasok, hogy egy halott emberrel utaznak egy légtérben. Egy hajléktalan ember volt.

Régóta nem írtam már, elnézést. Gondolatban Eszti blogja mögé bújok, hiszen ő rendszeresen ad hírt, nem csak magáról, de rólunk is. A gond csak az, hogy ha én nem írok, nem hallok felőletek sem. Megjegyzem jogosan, csak épp hiányoztok, így kénytelen vagyok billentyűzetet ragadni.

Nyoma sincs az unalomnak az életünkben itt Sziemreapban. Képzett artista módjára ugrálok a kapcsolati hálókon, mindig lelkesen kutatva a válaszokat az aktuális kérdésekre. Próbálom felfedezni ki csinál valami hasonlót és ráugrom, mint majom a banánra, hogy beszkenneljem mindkét agyféltekéjét. Számtalan jó program van Kambodzsában, érdemes rájuk odafigyelni, és még annál is több értékes ember, akiktől érdemes tanulni.

Kutakodásom tárgya mostanában a mentális segítségnyújtás a falusiaknak. Koh Ker a vörös khmerek utolsó állásainak befolyási övezetébe tartozott, akik egészen a ’90-es évek közepéig (!) aktívak voltak. A faluban élők az elmúlt három évtizedben háborúban vagy annak árnyékában éltek, egyik-másik oldalon. Ezekből személyes traumák születtek, traumákból pedig alkoholizmus, depresszió, családon belüli erőszak, és ami még ennél is fontosabb – ehhez az életformához való ragaszkodás. Miközben átnyálazom az internetet segítségért, kérdezősködök barátoknál, és keresem a szakmai útmutatást feltűnik, hogy ez egy olyan „rossz a szájszagod” téma, tudjátok – amiről mindenki tud, csak te nem. Hirtelen úgy tűnik, megannyian kiokosodtak már a ptsd-k és a pts-k világából, csak neked nem volt nyilvánvaló mit rejtenek ezek a szavak. Hát persze, hogy Kambodzsában mindenkinek poszt traumatikus szindrómája van! Ejtsük a témát, és hogy vannak a gyerekek?

És mégis, szinte minden kő alá be kell néznem, lapul-e ott egy doki, aki tudna tanácsod adni. Civil szervezetek ezrei oktatnak angolt, adnak mikrokölcsönöket, védik a gyerekeket csellengéstől, tanítják az embereket a szappan használatára. De ki segít nekik megvédeni magukat saját maguktól?

Egy apa meghalt a faluban. Súlyos fertőzés kapott a víztől. Sablonos sztori. A lánya is nagyon beteg. A gondoskodás, fehér ember képében, elmagyarázza az anyának, hogy a víztől betegedett meg a család és úgy tudja elkerülni a bajt a jövőben, hogy felforralja a vizet. De akadjon meg a torkodon a pattogatott kukorica, ha ezt moziban nézed, mert az anyának az volt a válasza, hogy „nekem nincs időm vizet forralni.” Koh Ker nyüzsgő életébe vízforralás nem fér bele. Persze, én is tudom, hogy emögött sok minden lapulhat. „A tisztított víztől elgyengülünk, mi kemények akarunk maradni. Miért hallgatnék erre a hülye nemidevalósira, mit tud ez a mi életünkről?” De bármilyen stramm, makacs ember vagy, ha a fél családod épp kihalni készül, teszel valamit ellene. Ha nem, akkor ott mélyebben van a gond.

Valóban, az egész ország poszt traumatikus szindrómában szenved, mégis a fejlesztési szervezetek sokadrangú feladatnak tartják ennek a kezelését. Értem én, hogy nehéz dió, sok időbe telik, macerás, de feltűnő, hogy sok helyen e nélkül egyetlen lehetőséged marad: leülsz a fenekedre és vársz harminc évet. És akkor még mindig jogosan tartasz attól, hogy a gyerekekkel átöröklődtek a beteg viselkedésnormák. Szóval keresem a segítséget, és remélem meg is találom.

If you complicate with her, just say tikula - mondta khmer barátom, már spicces állapotban, miután beavatott a nyugatiaktól ellesett újfajta tequila fogyasztás rejtelmeibe. Eszti arcának bal felét kellett becitromoznom, hogy lenyalhassam a sót róla a tequila lehörpintése előtt. "If you complicate with her", ami khmer-angolban annyit tesz, hogy "ha összezördültök", "just say tikula" (gyengébbek kedvéért tikula = tequila), azaz csak jusson eszetekbe ez az élmény, és máris oldódik a hangulat.

Életem harmadik landolása khmer földön zökkenőmentesen telt, hamar fel tudtam venni a ritmust, és jól esett barátok közé visszajönni. "Ázsiai" módba állítottam az agyam és lubickolok a jóban. Emberek, helyek, helyzetek, szagok...mind ismerősen köszönnek vissza, és ez az ismerettség immáron négy éves. Kezd kialakulni a közös életünk Kambodzsával. Már van múltunk, kifejezetten van jelenünk, és talán szép jövőnk is lesz.

Furcsa érzés, de rá merem mondani pár dologra, hogy lám-lám, mennyit változott. Kialakult a nosztalgikus kötődésem az országnak ahhoz a verziójához, ahogy én megismertem anno 2006-ban. Már hallom is, ahogy kántálom húsz év múlva a "bezzeg az én időmben"-t... Könnyen elkapja a hév az embert, pedig az, hogy Kambodzsa ismerősként köszönt, még messze nem jelenti azt, hogy valójában ismerem és értem. Nyílván nem. Ez a legnehezebb a dologban, visszafogni magad, hátralépni egy lépést és azt mondani, hogy bár lefolytattad már ezt a beszélgetést egy tuktukossal (taxissal) talán ötvenszer, talán százszor, mégsem biztos, hogy érted, hogy mi zajlik le egy ilyen beszélgetés alatt.

És most nem misztifikálni akarok, szerintem ugyanaz igaz Magyarországra, mint Kambodzsára, az ember sokszor még a saját kultúráját sem érti meg teljesen, nemhogy egy másikét. Én azt hiszem értettem a békásmegyeri kultúrát gyerekként, de már kicsit kívülálló voltam az első kerületben, a Vérmezőnél, mikor oda jutottam gimibe. Gödöllő az egyetemmel és utána a munkával döbbenet volt, minden évben másik arcát mutatta a város és az emberek, úgy érzem sosem fogom egyiküket sem megismerni.

És Kambodzsa? Ez a hely olyan, mint egy mély tó, aminek a felszínén gyönyörő tavirózsák úszkálnak. Még ha tudod is, hogy a hátsódat egy marha mély tó közepén mereszted, kit érdekel mi van lent, hiszen állati vonzó ez a tavirózsa, és az élet a levél közepén több mint fenséges! Ez a levél nagyon vastag és elbír mindannyiunkat, aggodalomra semmi ok. Félnivalójuk csak azoknak van, akiket vonz a mélység... Akiket érdekel a gyerek prostitúció, esetleg az ingatlan manipuláció, akik meg akarják tudni honnan ez a sok kéregető gyerek és hogy a bácsi miért Lexusszal jár. Kérdezem, az esetleges aggodalmaskodást megelőzve, mennyiben más ez Magyarországon vagy bármely más helyen? Bárhol vagy, ha elég mélyre nyúlsz, a mélytengeri herkentyűk halrudacskákat farangnak a pici praclidból.

Esztivel vigyázunk erre. Segíteni jöttünk, nem túrkálni. Jómagam annyit akarok megtudni Koh Ker falu lakosairól, ami elegendő ahhoz, hogy valóban segíteni tudjak nekik. Igaz, ehhez sok és mély ismeret kell, de közben kényesen figyelek arra, nehogy bárkinek a tyúkszemére lépjek. A khmerek jóval elfogadóbbak a hierarchikus viszonyok fenntartásában, ritkán kérdőjelezik meg a hatalmat. Isten ments, hogy a demokrácia zászlóját lobogtatva vonuljak be a faluba, hogy heroikus küzdelemre hívjam a falu lakosait a gonosz elnyomók ellen. Ehelyett inkább igyekszem felfogni és megérteni a lokális nirvánát, és pici apró lépésekkel segíteni a falut a hatóságokkal és egyéb kiskirállyokkal való ellentéteik feloldásában.

Ám egy ideig ez még a jövő. Sziemreap most az állomáshelyünk Esztivel két hónapra, csak utána költözünk "falura". És Sziemreap a legillatosabb és legszínesebb tavirózsa mifelénk. Karnyújtásnyira vagy a lélegzetelállító angkori romoktól és százával várnak a bárok, a kocsmák és az éttermek. Ezeket barangok (külföldiek) tervezték barangoknak és arra hivatottak, hogy maximalizáljanak egy fenséges érzést. Ez az érzés arról szól, hogy nincs klasszabb a világon, mint mikor este, ahogy csillapodik a fülledt forróság, leülsz az emeleti asztalodhoz és figyeled a hangos nyüzsgést, ahogy átvált a város nappaliból éjszakai módba. Előtted a különleges fűszerezésű ínyenc falat, aminek az ízeit shake-kel vagy koktéllal enyhíted. A fejed fölött a ventillátor megnyugtatóan zúgva rója a köröket, de már lassabban és nyugodtabban, mint napközben. Körülnézel, és tetszik, amit látsz. A trópusi fa és a bambusz ritmusát egy-egy élénk selyemkendő vagy tekitélyt parancsoló hatalmas kőszobor bontja meg. Minden a legjobb anyagokból van, amit otthon soha nem engedhetnél meg magadnak. Itt van, rád vár, neked alkották, hogy te élvezd a varázsát ebben a párás langymeleg estében.

Én gyarmati érzésnek hívom, nem kizárólag pejoratív értelemben, de azért többnyire igen. Mellékeltem képeket, talán jobban átadja, amiről beszélek, de a tökéletes megértéshez a Szerető című filmet ajánlom. Vietnám, 1930. Nehéz szabadulni tőle. Átissza az agyadat és azt mondja, maradj itt örökre!! Csak ha kimozdulsz, látod a visszásságot, az óriási kontrasztot, ami a te 18 dolláros huncut vacsid és a 40 dolláros helyi tanári fizetés között húzódik.