Régóta nem írtam már, elnézést. Gondolatban Eszti blogja mögé bújok, hiszen ő rendszeresen ad hírt, nem csak magáról, de rólunk is. A gond csak az, hogy ha én nem írok, nem hallok felőletek sem. Megjegyzem jogosan, csak épp hiányoztok, így kénytelen vagyok billentyűzetet ragadni.

Nyoma sincs az unalomnak az életünkben itt Sziemreapban. Képzett artista módjára ugrálok a kapcsolati hálókon, mindig lelkesen kutatva a válaszokat az aktuális kérdésekre. Próbálom felfedezni ki csinál valami hasonlót és ráugrom, mint majom a banánra, hogy beszkenneljem mindkét agyféltekéjét. Számtalan jó program van Kambodzsában, érdemes rájuk odafigyelni, és még annál is több értékes ember, akiktől érdemes tanulni.

Kutakodásom tárgya mostanában a mentális segítségnyújtás a falusiaknak. Koh Ker a vörös khmerek utolsó állásainak befolyási övezetébe tartozott, akik egészen a ’90-es évek közepéig (!) aktívak voltak. A faluban élők az elmúlt három évtizedben háborúban vagy annak árnyékában éltek, egyik-másik oldalon. Ezekből személyes traumák születtek, traumákból pedig alkoholizmus, depresszió, családon belüli erőszak, és ami még ennél is fontosabb – ehhez az életformához való ragaszkodás. Miközben átnyálazom az internetet segítségért, kérdezősködök barátoknál, és keresem a szakmai útmutatást feltűnik, hogy ez egy olyan „rossz a szájszagod” téma, tudjátok – amiről mindenki tud, csak te nem. Hirtelen úgy tűnik, megannyian kiokosodtak már a ptsd-k és a pts-k világából, csak neked nem volt nyilvánvaló mit rejtenek ezek a szavak. Hát persze, hogy Kambodzsában mindenkinek poszt traumatikus szindrómája van! Ejtsük a témát, és hogy vannak a gyerekek?

És mégis, szinte minden kő alá be kell néznem, lapul-e ott egy doki, aki tudna tanácsod adni. Civil szervezetek ezrei oktatnak angolt, adnak mikrokölcsönöket, védik a gyerekeket csellengéstől, tanítják az embereket a szappan használatára. De ki segít nekik megvédeni magukat saját maguktól?

Egy apa meghalt a faluban. Súlyos fertőzés kapott a víztől. Sablonos sztori. A lánya is nagyon beteg. A gondoskodás, fehér ember képében, elmagyarázza az anyának, hogy a víztől betegedett meg a család és úgy tudja elkerülni a bajt a jövőben, hogy felforralja a vizet. De akadjon meg a torkodon a pattogatott kukorica, ha ezt moziban nézed, mert az anyának az volt a válasza, hogy „nekem nincs időm vizet forralni.” Koh Ker nyüzsgő életébe vízforralás nem fér bele. Persze, én is tudom, hogy emögött sok minden lapulhat. „A tisztított víztől elgyengülünk, mi kemények akarunk maradni. Miért hallgatnék erre a hülye nemidevalósira, mit tud ez a mi életünkről?” De bármilyen stramm, makacs ember vagy, ha a fél családod épp kihalni készül, teszel valamit ellene. Ha nem, akkor ott mélyebben van a gond.

Valóban, az egész ország poszt traumatikus szindrómában szenved, mégis a fejlesztési szervezetek sokadrangú feladatnak tartják ennek a kezelését. Értem én, hogy nehéz dió, sok időbe telik, macerás, de feltűnő, hogy sok helyen e nélkül egyetlen lehetőséged marad: leülsz a fenekedre és vársz harminc évet. És akkor még mindig jogosan tartasz attól, hogy a gyerekekkel átöröklődtek a beteg viselkedésnormák. Szóval keresem a segítséget, és remélem meg is találom.