If you complicate with her, just say tikula - mondta khmer barátom, már spicces állapotban, miután beavatott a nyugatiaktól ellesett újfajta tequila fogyasztás rejtelmeibe. Eszti arcának bal felét kellett becitromoznom, hogy lenyalhassam a sót róla a tequila lehörpintése előtt. "If you complicate with her", ami khmer-angolban annyit tesz, hogy "ha összezördültök", "just say tikula" (gyengébbek kedvéért tikula = tequila), azaz csak jusson eszetekbe ez az élmény, és máris oldódik a hangulat.

Életem harmadik landolása khmer földön zökkenőmentesen telt, hamar fel tudtam venni a ritmust, és jól esett barátok közé visszajönni. "Ázsiai" módba állítottam az agyam és lubickolok a jóban. Emberek, helyek, helyzetek, szagok...mind ismerősen köszönnek vissza, és ez az ismerettség immáron négy éves. Kezd kialakulni a közös életünk Kambodzsával. Már van múltunk, kifejezetten van jelenünk, és talán szép jövőnk is lesz.

Furcsa érzés, de rá merem mondani pár dologra, hogy lám-lám, mennyit változott. Kialakult a nosztalgikus kötődésem az országnak ahhoz a verziójához, ahogy én megismertem anno 2006-ban. Már hallom is, ahogy kántálom húsz év múlva a "bezzeg az én időmben"-t... Könnyen elkapja a hév az embert, pedig az, hogy Kambodzsa ismerősként köszönt, még messze nem jelenti azt, hogy valójában ismerem és értem. Nyílván nem. Ez a legnehezebb a dologban, visszafogni magad, hátralépni egy lépést és azt mondani, hogy bár lefolytattad már ezt a beszélgetést egy tuktukossal (taxissal) talán ötvenszer, talán százszor, mégsem biztos, hogy érted, hogy mi zajlik le egy ilyen beszélgetés alatt.

És most nem misztifikálni akarok, szerintem ugyanaz igaz Magyarországra, mint Kambodzsára, az ember sokszor még a saját kultúráját sem érti meg teljesen, nemhogy egy másikét. Én azt hiszem értettem a békásmegyeri kultúrát gyerekként, de már kicsit kívülálló voltam az első kerületben, a Vérmezőnél, mikor oda jutottam gimibe. Gödöllő az egyetemmel és utána a munkával döbbenet volt, minden évben másik arcát mutatta a város és az emberek, úgy érzem sosem fogom egyiküket sem megismerni.

És Kambodzsa? Ez a hely olyan, mint egy mély tó, aminek a felszínén gyönyörő tavirózsák úszkálnak. Még ha tudod is, hogy a hátsódat egy marha mély tó közepén mereszted, kit érdekel mi van lent, hiszen állati vonzó ez a tavirózsa, és az élet a levél közepén több mint fenséges! Ez a levél nagyon vastag és elbír mindannyiunkat, aggodalomra semmi ok. Félnivalójuk csak azoknak van, akiket vonz a mélység... Akiket érdekel a gyerek prostitúció, esetleg az ingatlan manipuláció, akik meg akarják tudni honnan ez a sok kéregető gyerek és hogy a bácsi miért Lexusszal jár. Kérdezem, az esetleges aggodalmaskodást megelőzve, mennyiben más ez Magyarországon vagy bármely más helyen? Bárhol vagy, ha elég mélyre nyúlsz, a mélytengeri herkentyűk halrudacskákat farangnak a pici praclidból.

Esztivel vigyázunk erre. Segíteni jöttünk, nem túrkálni. Jómagam annyit akarok megtudni Koh Ker falu lakosairól, ami elegendő ahhoz, hogy valóban segíteni tudjak nekik. Igaz, ehhez sok és mély ismeret kell, de közben kényesen figyelek arra, nehogy bárkinek a tyúkszemére lépjek. A khmerek jóval elfogadóbbak a hierarchikus viszonyok fenntartásában, ritkán kérdőjelezik meg a hatalmat. Isten ments, hogy a demokrácia zászlóját lobogtatva vonuljak be a faluba, hogy heroikus küzdelemre hívjam a falu lakosait a gonosz elnyomók ellen. Ehelyett inkább igyekszem felfogni és megérteni a lokális nirvánát, és pici apró lépésekkel segíteni a falut a hatóságokkal és egyéb kiskirállyokkal való ellentéteik feloldásában.

Ám egy ideig ez még a jövő. Sziemreap most az állomáshelyünk Esztivel két hónapra, csak utána költözünk "falura". És Sziemreap a legillatosabb és legszínesebb tavirózsa mifelénk. Karnyújtásnyira vagy a lélegzetelállító angkori romoktól és százával várnak a bárok, a kocsmák és az éttermek. Ezeket barangok (külföldiek) tervezték barangoknak és arra hivatottak, hogy maximalizáljanak egy fenséges érzést. Ez az érzés arról szól, hogy nincs klasszabb a világon, mint mikor este, ahogy csillapodik a fülledt forróság, leülsz az emeleti asztalodhoz és figyeled a hangos nyüzsgést, ahogy átvált a város nappaliból éjszakai módba. Előtted a különleges fűszerezésű ínyenc falat, aminek az ízeit shake-kel vagy koktéllal enyhíted. A fejed fölött a ventillátor megnyugtatóan zúgva rója a köröket, de már lassabban és nyugodtabban, mint napközben. Körülnézel, és tetszik, amit látsz. A trópusi fa és a bambusz ritmusát egy-egy élénk selyemkendő vagy tekitélyt parancsoló hatalmas kőszobor bontja meg. Minden a legjobb anyagokból van, amit otthon soha nem engedhetnél meg magadnak. Itt van, rád vár, neked alkották, hogy te élvezd a varázsát ebben a párás langymeleg estében.

Én gyarmati érzésnek hívom, nem kizárólag pejoratív értelemben, de azért többnyire igen. Mellékeltem képeket, talán jobban átadja, amiről beszélek, de a tökéletes megértéshez a Szerető című filmet ajánlom. Vietnám, 1930. Nehéz szabadulni tőle. Átissza az agyadat és azt mondja, maradj itt örökre!! Csak ha kimozdulsz, látod a visszásságot, az óriási kontrasztot, ami a te 18 dolláros huncut vacsid és a 40 dolláros helyi tanári fizetés között húzódik.