Számomra az újdonság erejével hat, hogy a khmer fővárosba is megérkezett az autópiszterkálás jelensége, az az a kocsik kéretlen tisztogatása a piros lámpánál. Khmer kollégánk, aki élete második útján volt Pnompenben, megdöbbent arccal meredt a kereszteződésben a digitális visszaszámlálóra. Sziemreap kicsi városában legfeljebb 35 másodpercet kell vesztegelni, ám a főváros két hatalmas sugárútja, a Monivong és Szihanuk bulvárd, sarkán akár 95 másodpercnyi ujjdobolás is kijut a kormánynak, mire megkapjuk a várva várt zöld jelzést. Ezt használja ki az utca fia és lánya, mikor tollseprűvel nekilát eltávolítani az út porát az autóról. Felszisszenek, pesti reflex. Elképzelem, ahogy a seprű mögül előkerül egy éles kavics, amivel a nem kért szolgáltatást követő nemfizetést köszöni meg a nyolcéves-forma kislány a karosszériának, de szerencsére megúszom a bónuszt.

Eltöprengek egy percre, jogosak-e az otthoni beidegződések. Levakarhatatlan kéregetők, koldusok, képeslap árusok garmadáján kell nap, mint nap átverekednem magam. Megérkezésemkor a pillanat tört része alatt rezisztens lettem az általános nyomorra, hiszen ha eszembe is jut, hogy bárkit megsegítsek, ezt mindig a felismerés követi, miszerint (1) a maffiát támogatom (2) ezzel nem segítek valóban, csak a lelkiismeretemen könnyítek (3) nincs lehetőségem mindenkin segíteni.

Később a rezisztenciám tovább mélyül. Rájövök, hogy a gyerekek az utcán tulajdonképpen jól élnek, hiszen a turistáktól mindig csurran-cseppen valami. A hasuk tele, jól beszélnek angolul, és bár csak hét évesek, de van „állásuk”… Rájövök, hogy messzebb, a figyelemtől távol élőknek súlyosabbak a problémáik. De a csuda vigye el, hát nem néznek ki rosszul ők sem! Rongyosak, koszosak, de vidámak és mosolygósak. Hiszen itt még élnek a hagyományok és szokások, itt még a szegénység összekovácsolja az embereket… Itt zöld a fű és kék az ég, az emberek az erdőbe mennek kiegészítő táplálékért, nem a norbiápdéjtet veszik. Ugye anyu, milyen szép volt, amikor még a nagypapa az erdőbe járt a kökényért, hogy lekvárt főzzünk… Egyem a kis faviskójukat!

Igen, mikor a lakáshitelben, stresszben meggyötört, a kispesti tömött metrón izzadt lelkünk meglátja az itteni falut, az átalakul egy meghitt idillé, mert azt gondoljuk, hogy tudjuk hogyan néz ki a szegénység, és nem akarjuk befogadni, hogy hogyan néz ki valójában. Mi nézzük a félhetes híradót, és ez ahhoz képest bakfitty!

A valóság azonban az, hogy ezek a gyerekek kizárólag azért járnak iskolába, mert ott reggelit kapnak. Valójában, ezt a reggelit egy alapítvány finanszírozza, mert az erre létrehozott világélelmezési program nem tartja hatékonynak, hogy rizst szállítson egy eldugott faluba. Valójában, az iskola után a gyerekek kihajtják a teheneket, és az erdőbe mennek valami ehetőt találni, mert éhesek. Az erdőben rengeteg betegséget szednek össze, és a külföldi segítség előtt nem volt gyógyszer, így évente öt-hat gyerek halt meg a nyolcvan családos faluban. Valójában, az a harmadikos kislány azért nem tudott leülni a padba, mert az édesapja előző este erőszakoskodott vele.

Valójában, az a kéregető, aki mellett elmentem Pnompenben és fél lábára bicegve húzta maga után a zsákot, nem biztos, hogy megéli a napvégét, mikor pedig begyűjthetné a műanyag palackok után járó másfél dollárt, ami a napi megélhetését jelenti. Valójában, az a kislány, aki tegnap a kocsit törölgette, ma már lehet, hogy asztmás tünetekkel van kórházban.

Valójában, januárban a körúti villamos három-négyszer is megtette teljes útját, mielőtt rájöttek volna az utasok, hogy egy halott emberrel utaznak egy légtérben. Egy hajléktalan ember volt.